„Az vagy, ami a munkád,

nem több és nem kevesebb,

az eltűnő időből ez őriz meg,

emberségednek ez ad alapot,

arcod redőibe vési föl nevedet,

amelyet te hordasz,

amely te vagy

magad, egyedül

a munkád által örökre”

/Bárdosi Németh János/

 

Mindig hittem a művészet emberformáló erejében, a humánumban. Abban, hogy a munkámon keresztül megszólíthatom az embert. A művészet, a költészet volt számomra az az erő, mely a hétköznapok fölé emelt, mely erőt adott a munkához, az újrakezdéshez. Még akkor is, ha bánat ért, ha meg nem értéssel, közönnyel találkoztam. Egyedül a műterem csendjében éreztem azt a biztonságot, hogy érdemes dolgozni, hogy csinálnom és folytatnom kell a magam által választott és kijelölt utat, melyen még fiatalon indultam el. Csak hálát adhatok a Gondviselésnek azért, hogy ma is dolgozhatom, a magam és talán mások örömére is. Ezt a munkát, beleértve a főiskolai oktatást is, egyfajta szolgálatnak tekintettem, tisztelve, szolgálva az örök emberi értékeket.

 

Egy Baranya megyei kis faluban, Csikóstöttösön születtem. Anyám ott volt tanítónő, Kocsis Ilonának hívták. A család anyai ága tanítócsalád. Nagyapám, Kocsis Károly kántortanító volt Vas megyében, onnan kerültek Baranyába, mivel anyám ott kapott tanítói állást. Anyám bátyja, Kocsis László katolikus pap és költő. A pécsi Székesegyház kanonok plébánosa volt 1950-től 1973-ban bekövetkezett haláláig.

1939-ben kerültünk Rákosligetre, azóta itt élek és dolgozom. Amikor apám elhagyta a családot még tíz éves sem voltam, anyám nevelt bennünket a húgommal együtt. Nehéz, küzdelmes gyermekkor apa nélkül, szegénység, háború.

Pap nagybátyám mindenben segített, főleg szellemiekben. Ő irányított Gödöllőre a Premontrei Gimnáziumba is.

Nála töltöttem a vakációkat. Hatalmas könyvtárán keresztül ismerkedtem az irodalommal, a művészettel. Rajta keresztül szerettem meg a költészetet, mely ma is egyik megtartó erő életemben. Pécsett, a Dóm tövében lakott, a Káptalani Levéltár ódon épületében, ahol én is sokszor megfordultam mint diák, majd később családommal is. Mindig szeretettel és szívesen látott bennünket.

Hát ez a hely volt egyik meghatározója életemnek, a kanonoki ház, a kopott lépcsők, a hatalmas vastag falak, a boltíves szobák, folyosók. Az öreg kövek, a Székesegyház pompás tornyai, a Dóm tér emberi léptéke és aránya lenyűgözően hatott rám.

Hatása alól ma sem tudok szabadulni, légköre ma is bennem él, vizuális megjelenése vissza-visszatér képeimen, rajzaimon, különösen kedvelt témám a négy torony izgalmas plasztikai látványa.

Életem további sorsát talán a véletlenek is alakították. A háború után a gödöllői Premontrei Gimnáziumot is megszüntették. Mivel rajzolni mindig szerettem, így felvételiztem a Budapesti Szépmíves Líceumba (ma Képző- és Iparművészeti Szakiskola). Festő akartam lenni. Ott érettségiztem 1950-ben, majd a Képzőművészeti Főiskola festő szakára jelentkeztem, ahova nem vettek fel. Persze a káderlapom sem volt hibátlan. Akkoriban mindent tudtak rólunk, még azt is, hogy nem mentem el a Mindszenty elleni tüntetésre. De tulajdonképpen jót tettek velem, hogy nem kerültem a Képzőművészeti Főiskolára, mivel mint később megismertem a barátaimon keresztül, akik oda jártak, az akkori Főiskola szelleme fülledt és nyomasztó volt.

Így kerültem az Iparművészeti Főiskolára, a kerámia szakra. Akkor még nem gondoltam, hogy az életem ezzel végleg a Főiskolához, az oktatáshoz kapcsolódik, és majd 40 évet töltök a Főiskolán tanárként. 1956-ban diplomáztam dicséretes minősítéssel. Tanáraim voltak: Borsos Miklós, Gádor István, a művészettörténetet pedig László Gyula tanította.

Tudni kell azt, hogy a Főiskolán az ötvenes években és még a hatvanas évek első felében is a kerámia, porcelán, ötvös szakok a díszítőszobrász főtanszak keretében működtek, melynek vezető mestere Borsos Miklós volt.

Abban az időben ez a tanszak szinte egyedül képviselt egy európai kitekintésű színvonalat, még képzőművész kollégáim is átjártak hozzánk a Kinizsibe festeni, rajzolni. Az említett tanszak a Magyar Iparművészeti Múzeum Kinizsi utcai szárnyában működött akkor (szerk.).

1957-ben tanársegéd lettem Borsos Miklós mellett. Mivel Gádor mester nyugdíjazását kérte, megbízást kaptam a kerámia szak vezetésére. Nehéz és felelősségteljes munka várt rám. Fiatal voltam, oktatási tapasztalatom sem volt, de az idősebb tanárkollégák segítettek. A kerámia szakot 1985-ig vezettem, mint egyetemi docens. Ekkor az új reform szellemének nem feletem meg, és felmentettek a szak vezetése alól. Világnézeti fölfogásom miatt tanárnak sem neveztek ki, illetve nyugdíjba vonulkásom után, némi vígaszképpen 1992-ben címzetes egyetemi tanár lettem.

Soha nem érdekelt a cím, és a hatalom. Amit csináltam nem azért tettem. Az oktatást mindig is szolgálatnak tekintettem. Igyekeztem a kerámia lehetőségeit kitágítani. A hagyományos tárgyformáláson és technológián túl az építészeti és figurális kerámia felé irányítottam a növendékeket. Rámutattam a szakmatörténet építészeti emlékeire, hogy azok különböző helyeken és időben milyen jelentőséggel bírtak, hol, hogyan alkalmazták őket. E program megvalósításához külső építész tanárokat is sikerült meghívnom, és a főiskola építész tanszékétől is minden sagítséget megkaptam. Az akkori rektorok; Hincz Gyula, később Pogány Frigyes is teljesen nyitottak voltak e program irányába. Így visszatekintve is a több évtizedre, ezek voltak a Főiskola legjobb évei. Ekkor tekintélye volt az intézetnek, példát tudott mutatni más intézményeknek, iskoláknak és a szakmának. Az oktatásban eltöltött 40 év alatt számtalan főiskolai reformot átéltem sok oktatási programot készítettem a változó élet igényének megfelelően, de egyféle értékrend szerint tanítottam: a mester és tanítvány élő kapcsolatára alapozva. Az az értékrend vezetett, melyet iskoláimtól, tanáraimtól kaptam. A középiskola, a premontreieknél eltöltött évek olyan erkölcsi alapot adtak, melyre ráépülhetett azon mestereimnek tanítása, akik a szakmai és művészi tisztességen túl élő példájukkal álltak előttem. Magam is ezt igyekeztem megvalósítani az oktatói munkában. Tiszteltem a hallgató egyéni hangját, a teljes szabadságot, a mesterségbeli tudást, a mérhető teljesítményt, az ember-etikai tartást, és a szorgalmat. Szerettem a növendékeket, a tehetséges, dinamikus kezdeményezőket. Sokat tanultam tőlük. Hatott rám fiatalos lendületük, kezdeményező kedvük. Ma is figyelemmel kísérem életüket, pályájukat, örülök sikereiknek.

A főiskolai oktatás mellett munkásságom másik fele az egyéni műtermi alkotómunka, mely nélkül a tanítás is elképzelhetetlen. 1962-ben rákosligeti otthonom kertjében építettem műtermet. Azóta itt dolgozom. Munkáim nagy része is itt található, kivéve azt a huszonöt alkotást, mely különböző városok középületeire kerültek. Ezen megbízásaimhoz nagyrészt pályázatok útján jutottam.

Épületmunkáim egy részének anyaga mázatlan samottos agyag, nyílt lángú kemencében égetve. Általában fával égettem, így érvényesült az agyag természetes színe, a láng és a tűz ereje, a durva felület hatása. Ma is szeretem ezt az égetési technikát. Szeretem a terrakottát. Az égetett agyag magán hordja a primer alakítás közvetlen szépségét. Az első szobrocskák is mind agyagban jelentek meg. Kezdetben korongon alakítottam a formákat, hengerekből, csövekből, kúpokból építkezetem, így jött létre a Kakas, a Békakirály, a Bagoly és más figurák. Kerestem az egyszerűsítés módját. Nagy hatással volt rám az etruszk, a korai görög kerámia, a paraszti művészet hatalmas múltja és időtálló szellemisége.

Elképzeléseim a plasztikai hatásra épülnek, a formai kifejezésre és rendre, a fényre és árnyékra, az arányra.

Kevés oxid festéket alkalmazok, csak annyit, ami segíti a formát, és nem darabolja fel azt zavaró színfoltjaival. Bár kezdetben dolgoztam fedő mázakkal is. Csurgattam és mázba mártottam a tárgyat. Kísérleteztem színes tűzzománccal is, mázba égetve, de mindig visszatértem az egyszerű agyaghoz, illetve a goromba szemcséjű samotthoz, ennek sajátos kezeléséhez, mikor szalagból, agyag lapokból építkezem, formálok.

Már 1957-ben felépítettem kétméteres nagy idol szobromat, mely az 1962-es Fényes Adolf Terembeli kiállításom fő darabja volt. Azóta is így építve számos nagyméretű szobrot készítettem, szeretem ezt az alakítási formát. Erre buzdítottam növendékeimet is. Így, szalagokból építve készültek torzóim, az edénnyé formált nőalakok. Vonz az idolok hullámzó tömegritmusának világa, a csiszolt felület szépsége.

Munkamódszerem fontos és alapvető ismérve az, hogy sok vázlatot készítek, melyeken keresztül újabb és újabb lehetőségek felé jutok el. Csak akkor kezdem el a valós méretet, amikor minden technikailag is tisztázott. A darabok illesztése, a statikai bordák helye, és így tovább.

Mert a keramikusság szakma is.

Olyan kézműves mesterség, mely tisztességet, alázatot kíván. Ebben példaként állnak előttem azok a régi kézművesek, ismert és névtelen mesterek, akik olyan rangot tudtak adni munkájuknak, hogy a modern világban élő ember ma is rácsodálkozhat azokra.

Tárgyaimról:

Soha nem számoltam meg, hogy hányat készítettem és égettem ki az elmúlt negyven év során. Nem szedtem lajstromba, katalógusba. Talán nem is lehetne, hisz’ sok van belőlük, ami elkerült tőlem múzeumokba, közgyűjteményekbe, gyűjtőkhöz.

A legelején, 1955-56 diplomamunkaként készültek az iparművészet négy fontosabb műfaji ágát megjelenítő terakotta reliefjeim, a Szövő lány, a kalapáló Ötvös, a tervrajzzal Az építész, és a kerámia mesterséget szimbolizáló Korsós lány. További diplomafeladatnak vállaltam korongozott figurákat: a Kakas, a Bagoly, az üregesen épített Oroszlán. Olyan tervvázlatot, mint a Kecske figura később, 1960-ban valósítottam meg nagyméretben.

A 60-as években kezdtem foglalkozni az ember és a ló, az ember és a kocsi, a kocsihajtók térbeli, plasztikai megoldásával. Számomra az ember, a kocsi, a ló egy egységes térbeli jelenség, melyet összefoglalva, minden zavaró részlet elhagyásával egyszerű jelként ábrázoltam. Akkor is, ha egyként, akkor is, ha térben mozgatva, vagy sorolva jelenítettem meg. Több mint tíz évig foglalkoztatott ez a téma, visszatért munkáim kapcsán. Rajzoltam is, festettem is az e körhöz tartozó elképzeléseimet. E munkáimat ma is szeretem és vállalom, fontos volt életemben, mert rajtuk keresztül jutottam el olyan felismerésekhez. melyek segítettek további utamon.

Sajnálom, hogy több közülük elkerült a műtermemből.

A másik plasztikai terület, ami évtizedeken keresztül foglalkoztatott a női torzók és idolok világa,

a női test formáinak leegyszerűsítése egészen az edényalakítás világáig. Ma is szívesen nyúlok e témához, mert mindig felfedezek olyan új utakat, lehetőségeket, melyek továbbgondolásra késztetnek. Ahogyan a pozitív és negatív formák egymásra felelnek, a fénynek és árnyéknak örök törvényei működnek, mind arrafelé hatnak, hogy érdemes és kell csinálni azt, amire az ember elszegődött.

A hetvenes évek végén készültek a Keresztvivők, a Dőlt keresztek, melyek az 1978-as Műcsarnokbeli kiállításomon is szerepeltek, melyek közül több darabot megvásárolt a Kulturális Minisztérium.

Ezeket részben Pécsett, a Janus Pannonius Múzeum kerámia gyűjteményében őrzik.

A kereszt mint jel és plasztikai jelenség sokat foglalkoztatott a tektonikus szerkezete miatt. Ennek kapcsán több ilyen hasábos kompozíció készült. Az elemek egymásra építése, kapcsolódása, ritmusa érdekelt. Majd a fülkébe állított kereszt, –  most már mint corpus – a maga mondanivalójával.

A 90-es években készültek azok az általam szakrálisnak nevezett fülkeplasztikák, mint az Utolsó vacsora, a Sírbatétel különböző variációi, az Ecce homo, a Szerzetes, továbbá a Szent György relief, a Pécsi emlékek, a Négy torony plasztikus képe és így tovább.

Szólnom kell festményeimről, rajzaimról, melyek búvópatakként jelennek meg munkásságomban. Már korábban jeleztem, festő szerettem volna lenni. Barcsay mester mikor nálam járt és nézte a képeimet, megjegyezte: ”Te festő is lehettél volna.”

Nagyon tetszett ez a megjegyzése, és azt mondtam; én hol festő, hol szobrász vagyok, ugyanis a kerámiában mindkét mesterség jelen van.

Ha elfáradok, és a kiüresedés nyomasztó érzése telepszik rám, érzem azt, hogy mást kell csinálnom, mintegy menekülésként a színek felé fordulok. A fínom szürkék, a tört kékek, barnák felé.

Festői világom rokon a kerámiákkal. Sokszor azt teszem át a sík felületre, amit plasztikában megvalósítottam. Ez nálam nem tudatos, spekulatív jellegű, hanem inkább az eredeti, térbeli kompozíció egy más aspektusból való megközelítése, tehát nem a kész tárgy csendéletszerű ábrázolása a fontos. Ez a munkamódszer a kezdetek óta, tehát még a főiskolás évek alatt kialakult bennem. A festészet és a kerámia nálam olyan, hogy a kettő egymásért van, jól kiegészítve egymást. Az agyagalakítás törvényei mások. Mivel az agyag szikkad, egy idő elteltével megszárad, képlékenységét elveszti, és már nem formálható. Ezért a munkát bizonyos meghatározott ütemben kell végezni, és pontosan tudni azt, hogy hova akarok eljutni. Természetesen gondolva az égetésre is, mert csak a kemence, a hőfok adja meg a végső formáját, színét, faktúráját a kerámiának. És itt bizony sok meglepetés érheti az embert. Még most is több évtized után minden kemencenyitás újabb és újabb izgalmakkal jár.

Ezzel szemben a festmény, a kép esetében évek is eltelhetnek, míg újból elővéve azt, bátran hozzányúlhatok, átfesthetem újra, írhatom tovább kedvem szerint.

Az agyagnál mindig mindent újra kell kezdeni. Mindig előröl. Ez szép is, de nehéz is.

Mindig szerettem dolgozni. A hullámvölgyek, a kudarcok, ha bénítottak is, de hosszú időre soha nem tudtak letéríteni az útról. Ebben sok segítséget, megértést, örömet kaptam a családtól, elsősorban feleségemtől, aki nyugalmas otthont, biztonságot tudott teremteni, valamint a lányomtól, a fiamtól, unkámtól.

Körülbelül ezek voltak azok a gondolatok, amiket el akartam mondani, Az itt közölt képek önmagukért beszélnek. Sosem láttam szükségét annak, hogy nyilvánvalóan nézésre, látásra épülő alkotásokat szavakkal, magyarázó lábjegyzetekkel lássak el.

 

 

Csekovszky Árpád

 

Rákosliget, 1996 őszén

 

 

 

 

Megjelent az 1997-ben kiadott Csekovszky katalógus előszavaként.