KELL EGY MESTER

„...tanításait szenvtelenül fogadó tanítványait érdemesnek tartotta a szeretetre és a jóindulatra, de akik megkockáztattak egy-egy ésszerű ellenvetést, azok közelebb álltak a szívéhez és a léthez.”

J. L. Borges

A reggeli riportban Zivatar Zénó 24 éves riporter azt mondja: Fantasztikus karriert csináltam. Elég volt, most abbahagyom és mást kezdek. Az M... központban a parkoló labirintusából csak a véletlen Ariadné-fonala segít kikeveredni, mert nincsenek irányító jelek és a liften a P jel piacot és parkolót is jelent. Kaland-kaland hátán, a gyomor remeg, a gerinc cidrizik, de büszkén mondhatom, hogy a végén mindig kitalálok. És ilyen fantasztikus eredményekből áll az életmű.

Életmű. A biológiai szerkentyűkben megvan az örökkévalóság vágya. Az egyszerűbbek megelégszenek a gének örökítésével.

„Szegény beteg Keats 1819. áprilisában irigyen hallgatta Ovidius és Shakespeare örök csalogányát, megsejtve önön halandóságát.” (Szintén Borges)

Nekünk embereknek több örökkévalóság képzetünk van párhuzamosan. A vallások örökkévalósága még az együttélés szabályainak megtartását is feltételül szabja. A hatalom és a pénz kétes örökkévalósága a mai életben igazán különös kételyekkel hihető. Hiszünk benne, pedig tudjuk, hogy fő mutatója, a tárgyak tulajdonlása milyen időleges, hiszen a tárgyakba magunk építjük be a halált okozó hibákat, hogy újakat tudjunk eladni egymásnak.

A szellemiség átörökítésének a mítosza látszik még mindig, vagy megint a legbiztonságosabbnak. A fennmaradó művészeti alkotások, a tanítások és tanítványok módszere.

Nehéz az élet. Én leginkább az utolsó lehetőségben hiszek. De milyen nehéz is az, hogy a művekről csak később derül ki, hogy örökkévalóvá tették-e a lelket.

Mi, akik művészetkészítéssel próbálkozunk, azt írjuk önéletrajzunkban, hogy például CSEKOVSZKY ÁRPÁD volt a mesterünk. Csekovszky művei halhatatlanság-esélyesek. Majd a művészettörténet és a még annál is bonyodalmasabb műkereskedelem zegzugos csatornáin derül ki jövőjük. De a tanítás-tanítvány öröklét már Csekó életében bebizonyosodott. Nézzük meg a magyar keramikusok lexikonát, legtöbbször az ő nevét látjuk. Ha szakírók írnak rólunk, ők is megnevezik a mestert.

Csütörtök reggelenként frissen mosott és vasalt barna köpenyében lassan átnézte a polcokra rakott száradó agyagjainkat, az asztalon hagyott vázlatainkat és belelapozott olvasás alatt álló könyveinkbe. Valahol megállt, kézbe vett egy tárgyat, megforgatta, majd a szájára tett kézzel kettőt-hármat krákogott és azt mondta: „Érdekes! Csináljon még!”

A csütörtök azt jelentette, hogy a folyamatosság a rendszer. Csak rendszeresen lehet dolgozni. A mosott, vasalt köpeny a felkészülés fontosságát tanította. Az „érdekes” az értékelés volt, hogy az alapötlet használható, karaktere van, de csak további megmunkálás után érheti el a művészetnek nevezhető szintet. Ezzel a szóval bíztatott, növelte önbecsülésünket és oldotta szörnyű gátlásainkat. A „csináljon” szóval mozgósított és jelezte, hogy a kreálás az agyagtechnikai és művészettechnikai hiányosságainkat ösztönöz megoldani. A „még” szóval figyelmeztetett, hogy mennyiségre is szükség van a tanuláshoz és látáshoz, de majd az életmű érvényesüléséhez is.

Csekovszky Árpád mesteremtől és mesterünktől fontos pillanatokban elmondott mondatokra emlékszünk és fontos reagálásokra. Nemigen bocsátkozott művészetelméleti fejtegetésekbe. Tényleg, ezek az elméletek az utóbbi 50 évben sokaságuk és változékonyságuk miatt el is vesztették fontosságukat. Az elméletek a maguk percében talán fontosak is lehetnek, de egyik sem tudta megmagyarázni azt az istenihez hasonló csodát, amit szeretnénk csinálni.

„Ugye mindig van maguknál papír és ceruza, hogy a villamoson is lerajzolják, ami az eszükbe jut?” mondta halkan, hogy megértesse: ez egy nyelv, ezen kell gondolkodni.

Máskor meg: „Majd becsukjuk az ajtót, festékre meg talán marad egy kis pénz.”

A „koncepciózus művészetpolitikai megnyilvánulásokat sem hagyta velős kommentár nélkül, melyek tán még ma is aktuálisak: „Mi maradunk, a miniszterek és a kritikusok meg csak jönnek-mennek, mint a villamos.”

Csekovszky legmaradandóbb tanításai szavak nélküliek voltak. Például 1963–64 táján évfolyamunkból ketten egy hónapot töltöttek a Zsolnay gyárban. Kajsza, selejt edényekre, színes virágmatricákat égettek kusza Chagall-i elrendezésben. A hölgyeket ki akarták tenni a Főiskoláról, a bűnjeleket pedig elzárták. Mi, többiek a kulcsokat ellopva megnéztük a vétkeket. Visszazárva a raktárt Csekóval találtuk szemben magunkat, aki nem szólt semmit, csak mosolyogva legyintett. A kirúgás elmaradt. Aztán jóval később megszokta a világ a Susan Sontag által „camp”-nek nevezett tárgyat, a későbbi posztmodernt.

Egy másik, szavak nélküli nagy tanítása a mesternek szegény görög származású kollégánk esete, aki mediterrán lassúsággal ragasztgatta hónapokig, repedező diplomamunkájának agyagját. A finom lelkű kis embert egy géppuskás csapat sem tudta volna sietségre bírni. Csekó mosolyogva bólogatott. Ezzel maradt egy elviselhető emlékük egymásról, a görögnek egy szép emléke a kerámiáról, nekünk pedig róluk.

Talán a XX. század végére evidenciává vált, hogy a mű a művész személye, aki objektumokban nyilvánul meg. Az oktatásban ezért megkülönböztethető lett három egyaránt üzletileg eredményes pedagógiai elv. Az egyik a karizmatikus guru szisztéma, ami emberi és szellemi roncsokon keresztül ad lehetőséget a kiválasztódásra. A másik a technokratikus stílus, ami a könnyen mérhető anyagtechnikai és művészettechnikai oktatás, ahol a személyiség indifferens. A harmadik a megengedő, segítő személyiségépítés centrikus módszere, amely egy életen keresztül hozza meg az eredményét.

Csekó a személyes, személyiségépítő módszert használta. A főiskola utáni éveinkben eljött kiállításainkra szép megnyitóbeszédeket mondani, vagy csak megnézte munkáinkat, elmondta bíztatásait és tanácsait.

Igen, úgy számolom, hogy a Magyar Kerámiaművészet I. Alkotók, Adatok könyv felsoroltjainak nagyobbik fele a toleráns, személyiségépítő Csekovszkyt vallja mesterének.

A nagy New Yorker interjú sorozat után, melynek részvevői szerint nem meghatározható, hogy mi a művészet, magunk között én megkockáztatok egy megközelítést: a művészet valami szabadság, emberi rendszer, amit szigorú etika kísér és a tudatos és tudattalan közös alkotása.

Ennek megtanulása mester nélkül nagyon ritkán lehetséges.

Arról szeretnék még írni, hogy Csekó mennyire megelőzte korát tolerancia-etika-szeretet életstílusával, amely ma friss és aktuális. Régen, amikor megismertem, ellenségei nem tudták értelmezni, néha lassúnak és konzervatívnak minősítették a napi ronda vitákban. Pedig csak bátor volt az agressziókkal szemben nem reagálni és merész az ellentétek elfogadásával, a tanítványok különböző útjainak megértésével.

Mintha a Csekovszky Árpád-féle élet és művészetelv megfelelne az új, nagy világnézetnek, ami az őrült XX. század még őrültebb versenyszellemétől eltérően nem mások, hanem az önszabályozást írja elő. A természetóvó organikus szemlélet, a politikailag korrekt magatartás és vélemény, a vidéki barátságos élet amik a legújabb ember vágyai.

Megyek a belvárosban, a Zrínyi utcában, hátra-hátranézve a Bazilika egyre magasabbnak látszik. Amire a Roosewelt térre érek, már fölemelkedik a házak fölé.